Ha egy fiktív interjúban feltennénk a címben szereplő kérdést, bizonyára a sakk-kedvelők stratégiáról, győzelemről, sikerélményről beszélnének, míg azok, akik sosem értették, miért jó órákat egy fekete-fehér tábla előtt ülni, egyszerűen azt felelnék: semmire. Sógor Árpád református lelkipásztor, családterapeuta válaszolt erre a kérdésre Sakkterápia a reformátorokkal címmel tartott előadásán a Csillagpont harmadik napján.

Válasza röviden és tömören így hangzik: a sakk segítségével beszélgethetünk az életről – így született meg a sakk-terápia, amit használ lelkigondozói beszélgetéseiben. A sakkterápia ötlete akkor született meg, amikor azzal a gondolattal találkozott, hogy úgy lehet megismerkedni terapeutaként emberekkel, ha bemutatja nekik saját hobbiját. Kipróbálta, működött.

Hans-Georg Gadamer szavai választ adnak arra a kérdésre, miért lehet sikeres a sakkterápia: „A játékban megmutatkozik az, ami van.” Ha belefeledkezünk a játékba, le kell vennünk az álarcokat. Konkrét kérdések kerülnek elő, amikre konkrét válaszokat kell majd adni. Az élet-játék során gyakran csak egy-egy döntésünkkel szembesülünk, amik a sakk-játék horizontális síkjából Isten vertikális horizontjába kerülhetnek – ez történik Sógor Árpád tapasztalatai szerint egy-egy kegyelmi pillanatban. Isten néha – akár egy terápiás beszélgetésen – megértetheti a terapeutával, hogyan tud segíteni, vagy éppen a segítséget kérő jön rá élete összefüggéseire azáltal, hogy felülről szemlélheti az életében jelenlévő figurákat.

Az előadó beszélgetései – a sakk etikettje is ezt kívánja – kézfogással kezdődnek és záródnak, ami sokat elárul a beszélgetőkről. A terápia során a sakktábla előkerülhet úgy, hogy a beszélgetők lejátszanak egy játszmát és erről beszélgetnek akár több alkalommal is, vagy a páciensnek az a feladata, hogy ábrázolja az életét és annak szereplőit, ahogy jelenleg egymás mellett állnak. Ezen kívül a sakk segíthet abban is, hogy egy problémás élethelyzetet, a különböző döntéseket és következményeiket ábrázoljuk.

A sakk tehát fentről szemlélés, távolabbról tisztábban látás. Mi történik akkor, ha a reformáció évében egyházunkat kezdjük fentről szemlélni? Tekintsünk először a reformációra, melynek genfi emlékműve Illyés Gyulát is megihlette, a figurákra tekintve írta meg A reformáció genfi emlékműve előtt című versét.

„Száznegyvenhármat léptem: ez a hossza
a szobor-sornak. Hírnök, ki megölt
milliók végső tisztelgését hozza,
úgy mentem el rajtvonaluk előtt.”

Ahhoz, hogy a jelenre tekintsünk, tisztában kell lennünk azzal, hogy kik állnak mögöttünk a múltban. Ha a reformáció vonalán elindulva kezdünk el gondolkozni a jelenlegi egyházunkról szemünk előtt kell tartanunk azt, hogy Luther nem akart új egyházat alapítani, az egyház azonban az észrevételeit és kritikáját kiátkozással jutalmazta. Képesek vagyunk ma meghallgatni a kritikát? Tudunk a kritikusokra, a kívülállókra nem ellenségként, hanem ellenfélként gondolni? A sakkban is ellenfelek vannak, ha az ellenfélből ellenség lesz, a játék veszekedéssel végződik.

A sakkjátékosnak egyszerre kell látnia az összes bábuját – egységként gondolunk mi egymásra? Tudunk azokkal a gyülekezeti tagokkal is közösséget vállalni, akikkel nem értünk egyet az élet minden területén? Vagy csak ellenszenvesek? Tudnak – eggyel magasabb szintre lépve – a különböző felekezetek egységként és nem ellenségként gondolni egymásra? Tisztában vagyunk a hiányosságainkkal? Aki csak reagál, nem győzhet. Kezdeményezünk vagy csak reagálunk? A hitvallásunkat védjük vagy a hatalmunkat? A sakkban védelem alatt kell tartani a központot. Mit tartunk a központban? És mi a legfontosabb? Tényleg tudjuk, hogy Jézus a király?

Laky Virág, fotó: Vargosz