„És most már azt sem bánom, hogy nincsen semmi úgy, ahogy elképzeltem” – énekli a 30Y együttes, melynek tagjai valószínűleg nem sejtették, mekkora mosolyt csal majd szövegük egy júliusi hajnalon az arcomra. Hiszen, ha úgy lenne, ahogy elképzeltem, békében aludtam volna legalább pár órát, mielőtt elkezdődik a Csillagpont következő napja, de akkor nem is éreztem volna ismét, milyen az, amikor nem a magam erejéből veszem az akadályokat. Sőt, ha úgy lenne, nem is lennék itt – és bár akkor nem tudnám, mennyire más lehetne az élet, érezném, hogy valami hiányzik. És érezném, hogy máshol van a helyem.

De épp ott vagyok, ahol ebben a pillanatban lennem kell – és ez a kegyelem. Még akkor is, ha nem így képzeltem.

Amióta az eszemet tudom, arra vágytam, hogy minél gyorsabban teljenek az évek és végre felnőjek, hogy egyszerűbb legyen az élet; hogy ne legyen annyira sok a kérdés; hogy megértsem a miérteket és hogy ne függjek másoktól. Mindig azt hittem, hogy az évek múlása egyenesen arányos a sztoikus bölcsesség kialakulásával, de közel három mögöttem álló évtized bebizonyította, hogy egyáltalán nem. Minden egyre bonyolultabb lett és egyedül azt sikerült megtanulnom, hogy csak a múlandóság állandó, hogy végül mindig búcsúzni kell. Teremtettségem minden gyönyörűsége ellenére sem értettem, milyen igazság az, hogy az életet ajándékba kapni azt jelenti, minden perccel közelebb kerülünk a halálhoz. Azt hittem, arra, hogy a búcsú ne törjön össze, az az egyetlen megoldás, ha nem tartozom sehová. És ha nem tartozom senkihez.

Papíron már felnőtt voltam, amikor elhatároztam, hogy ha rajtam múlik, soha többé nem fogok elbúcsúzni senkitől, mert nem igazság, hogy valaki az életem része, aztán csak egy sírfelirat hirdeti, hogy egykor mellettem volt. Azon a hűvös, szürke tavaszon beleszerettem az egyedüllétbe és nem is vettem észre, hogy egyetlen pillanatra sem voltam magányos. Mennyei Atyám nem hagyott magamra és szeretett akkor is, amikor én nem tudtam szeretni senkit sem. Ő képes volt szeretni azt a dacos lányt, aki azt hitte, megy neki egyedül minden. Aki tényleg elhitte, hogy ha elég kemény lesz, sosem fog hibázni, és azt is, hogy ha úgy tesz, mintha nem fájna semmi, akkor tényleg nem is fog.

De amikor a fájdalom mégsem tűnt tova és rájöttem, hogy nem megy egyedül, Ő kézen fogott és mindig azt küldte el értem, akire épp akkor a legnagyobb szükségem volt. És bár ezt hajlamos vagyok elfelejteni, így tesz ma is.

Vannak olyan megszokások, amiket nehéz levetkőzni, ezért ha a Csillagpont előtt meg kellett volna válaszolnom, mi vesz körbe, azt mondtam volna, hogy a hibáim és a hiányaim. A „nem lett kész”, „nem olyan lett”, „nem volt rá időm” háromszöge. És annak nem múló érzése, hogy nem vagyok elég jó. Aztán hirtelen ott találtam magam Debrecenben, és megéreztem, hogy megérkeztem arra a találkozóra, amiért több mint egy évet dolgoztunk társaimmal. De azt is, hogy nem vagyok egyedül, hisz mind ugyanazért jöttünk. Atyám mindig így válaszol minden buta kérdésemre – és bár egyszerűbb lenne, ha valóban hozzám szólna és elmondaná, hogy elég, amit teszek vagy hogy csináljam másképp,  Ő inkább másokon keresztül formál. Rajtuk keresztül emlékeztet rá, hogy azért létezhetek egyáltalán, mert volt, aki mindennél előbb szeretett – és arra is, hogy a szeretet nem tesz gyengévé.

Mostanra biztosan tudom, hogy én is Isten elkényeztetett gyermeke vagyok, aki annyi csodát látott már, hogy fel sem bírja fogni, mégis túl sok a kétsége. De Ő mégsem mond le rólam, mindig megmutatja magát, ad csendet, ad új hajnalt, tanít megállni, tanít bízni – és minden áldott napon tanít szeretni. Én pedig még mindig csak tanulgatom, hogy ennek a szeretetnek ezerféle arca létezik: ott van egy mosolyban, egy ölelésben, egy kávéban, egy őszinte szóban vagy egy jókor elmondott viccben. Ott van, körbevesz és engedi, hogy túllássak a földi valóságon. Könnyes, de gyönyörű felismerés volt szembesülni azzal, hogy minden igyekezetem ellenére ide tartozom, és hogy valóban körbevesz Isten országa. Ezért hiába kell most újra felvennem a hétköznapok fonalát, nem a hiány kísért haza, hanem az, hogy tényleg nem bánom, ha semmi sincs úgy, ahogy elképzeltem. Atyám jobban tudja, én pedig szeretnék pont annyira gyermek lenni, hogy rábízzam magam szeretetére.

Mégis szeretlek téged!
„Atyánk nem a messzi távolból szeret, nem a vitrinben tartva, mint egy tárgyat, hanem bennünk mutatja meg önmagát. Mindabban, akik vagyunk – és akik lehetnénk” – Langschadl István esti áhítata.

Farkas Zsuzsanna

fotó: Szarvas László, hang: Mikos Tamás