– Nem baj, hogy katolikus vagyok? – kérdezte félszegen a fazekas a nyitó istentisztelet előtt.

Toporogtunk a fűben a színpad mellett, közben már elindult a gépezet, szólt az ének.

– Mindannyian katolikusok vagyunk: te római, én genfi katolikus – válaszoltam, és éreztem, hogy elmentek mellette a szavaim.

Mit segíthetne egy római katolikus fazekas a kálvinista Rómában, a reformáció ötszázadik évében, több mint háromezer református fiatal között, egy lelkésznő igehirdetésének illusztrációjaként?

– Nem tudod, van-e helyed itt – mondtam neki később. Bólintott, aztán felment a színpadra – amíg szólt az Ige a Jeremiás könyve 18. fejezetének elejéből, a kezébe vette az agyagot.

Aztán szó szót követett a prédikációban, kétezer szempár figyelte feszült figyelemmel az óriási kijelzőt, ahol a szemük láttára formálódott vázává, tányérrá az anyag, miközben arról beszélt az igehirdető, hogyan vagyunk mi, teremtmények Isten kezében.

Végignéztük megszentelődésünk allegóriáját,

szinte állt a levegő. Aztán egyszer csak kisütött a nap, arany fénnyel borult lementében a résztvevők hátára.

A reformáció egyik olvasata a médiaforradalom: a nyomtatásnak hála addig ismeretlen gyorsasággal terjedhettek gondolatok, juthatott el Isten szava az emberekhez az ő nyelvükön, az addig csak a kiváltságosoknak kézbe vehető Szentíráshoz nem kellett többé latinul tudni.

Az embereké lett az Ige, és az Ige az embereké. Kézbe vehették, és az írott Ige elkezdhette közvetlenül formálni azokat, akik olvasták.

Ez jutott eszembe, amikor néztem a Csillagpont nagyszínpadán ezt a performanszot, multimédiás igemeditációt, ahogyan bontakozott ki az igei üzenet, miközben újabb és újabb tárgyak születtek a fazekas keze alatt. Annak idején nem véletlenül mozdította ki megszokott helyéről Jeremiást az Úr, nem véletlenül vitte el a fazekasműhelybe, hogy lássa, hogyan lesz valami elrontottból végül mégis az a legszebb forma, amit rejt az anyag. Hogy hallja a korong surrogását, érezze a nedves agyag hidegségét.

Annak, hogyan tudjuk befogadni a körülöttünk lévő világot, kinek-kinek sajátos, önkéntelen stratégiája van.

Vannak, akiknek a látás, vannak, akiknek a hallás, és vannak, akiknek a tettek, mozdulatok segítenek teljesen átengedni magukon valamit, hogy az az övék lehessen. Éppen ezért könnyű elbeszélnünk egymás mellett

– pedig már az sokszor milyen nehéz, hogy egyáltalán megszólaljunk vagy megszólítsunk valakit!

Sok minden történik a találkozó napjai alatt, sok ember sokféle stílusban beszél az összegyűlt ezreknek arról, amit Isten rábízott, nekem mégis ez az első igehirdetés a legszebb. Nem azért, amit láttam, hallottam, nem a valamikori korongozások emlékéért, hanem valamiért, amit csak megsejtettem, nézve a többiekkel a születő tárgyakat az óriás kijelzőn. Valami olyasmi történt, amitől annyira elszoktam már a párhuzamos valóságokra szabdalódott életemben, ahol az emberek nem együtt vannak, csak egymás mellett, ahol egy-egy szó, egy-egy kifejezés nem összeköt, hanem megoszt, egymás ellen fordít, megsért, összetör. Láttam, ahogy az isteni szó formálni kezdte az anyagot. Ahogy formák, színek bontakoztak ki. Ahogy – bár sejtem, hogy ezt nem beszélték meg előre – az igehirdetés csúcspontjához közeledve egy gyertyatartó sziluettje bontakozott ki a mesterember keze alatt. Egymásra hangolódott a szó és a tett embere, és mindketten ugyanarra az egyre – velük pedig mi, ahogy figyeltük őket. És ez az összehangolódás szívszorítóan szép volt, kegyelmi pillanat, ajándék.

Ha valamire vágyom most, a reformáció ötszázadik évében, az ez: a háborítatlan, őszinte és gyönyörködtető összehangolódás emberek, a szó, a tett és a kép emberei között Isten szolgálatában.

Ez nem jelenti azt, hogy a lelkész ül le korongozni és a fazekas kezd prédikálni – pontosan ez a csoda, ami előremutat a köztünk lévőre, amire mindannyian vágyakozunk: Isten országára, amelynek már itt polgárai vagyunk, úgy, amint vagyunk, a mi Urunk dicsőségére.

Bagdán Zsuzsanna
Fotó: Dimény Andris, Szarvas László