Hűvös a hajnal – sokadszorra a héten. Hiába vár alig pár perc sétára egy kényelmes ágy, mégsem oda tartok, álmos sem vagyok, ezért csak nézem, ahogy a horizonton vékony sávban jelenik meg a fény. Különös szellő borzongat, egyelőre nem tudom elképzelni, hogy ma is meleg lesz, bár valójában már azt sem tudom, hol ért véget a tegnap és hol kezdődött a ma. Hat napnyi Csillagpont van mögöttem, még másfél előttem.

A reformáció, az áhítatok és a főelőadások járnak a fejemben, látom ívüket, megérint mélységük és rémít a folytatás – mi lesz, ha nem kapok válaszokat? Talán ez nem hagy aludni. Talán az egyre csak szaporodó kérdések. Ebben az évben minden a reformációról szól, napról napra alkalmam nyílik megtapasztalni, mit is jelent a jubileumi év a protestáns közösségek számára. És ahogy egyre több program valósul meg, úgy érzem egyre inkább, mennyire szívesen lelassítanám az idő kerekét.

Mi lesz, ha véget ér ez az év? Maradandó lesz az üzenet, ami az ünnepre irányuló figyelem miatt annyi embert elért? Lesz folytatás?

Képes vagyok egyáltalán elmondani, mi az a reformáció? Ezekre a kérdésekre keresem a választ hónapok óta, különösen itt, a Csillagponton, de egyelőre csak annyit sikerült megtanulnom, hogy az átvirrasztott éjszakáktól sem forog lassabban az a bizonyos kerék.

A válaszokat még csak nem is egyedül kell megtalálnom, mégis félek, hogy nem lelek rájuk. Azt legalább már tudom, hogy ha akarnám se tudnám kívülállóként szemlélni a reformáció folyamatát, én is a része vagyok, mindig is az voltam. A reformáció nem egy esemény és még csak nem is egyszerű folyamat, hanem – ahogy szerdán délelőtt elhangzott – Isten terve a világgal. Nem ötszáz éve, és nem a reformátorokkal kezdődött, ők akkor és ott csak megtalálták benne helyüket és feladatukat. Ahogy nekem is meg kellene. És amikor ezt végre megértettem, a kirakós egy nagyobb darabja került a helyére. Azonban megannyi darabka hiányzik még és emlékeztet rá, hogy fogy az idő.

A Csillagponton születő gondolatok folytatódhatnak máshol és máskor is, ahogy az idei év is, de egyszer eljön majd a nap, amit nem követ új hajnal.

Nem sokszor van alkalmam látni, ahogy egy város felébred – azt pedig szinte soha, ahogy több ezer fiatal kezd mozgolódni sátraiban. Valamiért még mindig azt mondom, nem vagyok korán kelő típus. Régen nem is voltam. Ahogy sok minden más sem voltam. De ahogy múltak az évek, változtak a körülmények és változtam én is – anélkül, hogy észrevettem volna. A hasonló helyzetekre van egy indián mondás, mely szerint olykor meg kell állni és megvárni, ameddig utolér bennünket a lelkünk. Úgy érzem, a keresztyén embernek ehelyett sokszor azt kellene megvárnia, még lelkét utoléri az értelme. Azt, amikor az ész feléri végre, amit a szív már régen érez.

Azonban az ilyen nyári hajnalokon, amikor saját szememmel láthatom, ahogy a világosság elűzi a sötétséget, arra gondolok, vajon tényleg mindent meg kell-e érteni? Azt hiszem, az életben van néhány olyan kitüntetett pillanat, amikor végérvényesen csődöt mond a logika. Az a különös állapot a tegnap és a ma keskeny peremén, ahol bennem ér össze a menny és a föld. Amikor egyszerűen csak jó létezni. Olyan pillanattöredék, amikor nemcsak érzem, hanem tudom is, hogy Isten vigyáz rám. Nem értem, de tudom. Ahogy már azt is, hogy kirakósom újabb apró darabja nem hagyott aludni: Isten már akkor megmutatja a következő lépést, mikor még az előzőt se mertem felismerni. Folyamatosan egyengeti az utam, amin muszáj előre mennem és felkészít arra, ami rám vár. Nem kell félnem múló percektől, Ő sokkal előbb formál, minthogy képes lennék felfogni.

Mert Isten az, aki reformál – az eredeti állapotra. Vissza, mégis előre. Ami korlátolt elmém számára az elfogyó idő, az valójában a megoldás arra, hogy hazataláljak. Vissza oda, ahol végre a kirakós nem lesz darabokban.

Farkas Zsuzsanna